delagneta

Élet az élet után címmel jelent meg 1975-ben Raymond Moody nagy feltűnést keltő könyve a klinikai halálból visszatért emberek tapasztalatairól. E jelenségnek Moody a halálközeli élmény nevet adta. A tudományos világ sokáig kétkedve fogadta, a gyarapodó tapasztalatok és az újabb vizsgálatok alapján napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy e beszámolók nem hazugságok, s nem is csupán álmok vagy hallucinációk

Részlet Hieronymus Bosch "Mennybemenetel" (Vlucht naar de hemel) c. festményéből

A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és az állandó elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki.
Annyira különösek, sokak számára hihetetlenek ezek a beszámolók, hogy Moody könyvének megjelenése után jó néhányan azt gondolták, hogy a történeteket csak a szerző találta ki, s az újabb beszámolók ennek mintájára születnek. A valóság ezzel szemben az, hogy jóval Moody könyvének megírása előtt is ismertek voltak ilyen beszámolók. A legrészletesebb leírást a tibeti Halottak Könyvében találhatjuk, amelyet a Kr. sz. VIII. században jegyeztek le, de a szövege jóval korábbi szájhagyomány. Ez az írás a halál utáni állapotot ismerteti, részletesen szól mindazokról az elemekről is, amelyekről manapság a klinikai halálból visszatért emberek beszámolnak. Önéletrajzi írásokban még Moody könyvének megjelenése előtt számolt be saját halálközeli élményéről például az analitikus C. G. Jung (Emlékek, álmok, gondolatok), a sarkkutató Richard Byrd (Egyedül), az angol írónő, Katherine Anne Porter (Fakó ló fakó lovasa), a magyar írók közül pedig Móra Ferenc (Amikor én az égben jártam).
A halálközeli élményekkel foglalkozó első írás 1892-ben jelent meg Albert Heim svájci geológus professzor munkájaként, aki egy szikláról lezuhanva a levegőben élte át ezt az élményt. Alpinista társaitól harminc hasonló beszámolót gyűjtött össze. A jelenség értelmezésére vállalkozó első hipotézis 1930-ban jelent meg, s a halálközeli élményt a halálfélelem elleni védekező mechanizmusként értelmezte.
A jelenség napjainkban az érdeklődés előterébe került, jórészt azért, mert megnőtt a halálközeli élményt személyesen is átélő emberek száma. A Gallup Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint az amerikai lakosság 5 százaléka élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült Államokban nyolcmillió embert jelent. Az élmények gyarapodásának oka elsősorban az újraélesztési technika fejlődése, másrészt pedig az, hogy halálközeli élményt valójában nem csak a klinikai halál állapotában lehet átélni. Ugyanilyen tapasztalatokat szerezhetnek életveszélyes helyzetben levő, de azt testi károsodás nélkül túlélő emberek. Halálközeli élmény átélhető bizonyos kábítószerek (elsősorban az LSD, a hasis és a meszkalin), valamint bizonyos műtéti altatószerek (elsősorban a ketamin) hatására, sőt, akár tudatosan, meditáció útján is. Maga a halálközeli élmény kifejezés tehát pontatlan, de mivel már általánosan elterjedt, és nehéz más fogalommal helyettesíteni, továbbra is ezt használják a jelenség leírására.

Utóhatások

Ez az élmény erőteljesen hat az átélőire, s nem egyszer alaposan megváltoztatja a világnézetüket, a többi emberrel való kapcsolatukat, a halálról, a túlvilágról, a vallásról kialakult nézeteiket. Ezek az utóhatások majdnem annyira jellegzetesek, mint magának a halálközeli élménynek az összetevői.
Bár az első napokban sokan sajnálják, hogy vissza kellett térniük az életbe, rövidesen megerősödik bennük az az érzés, hogy életben maradásuknak valamilyen célja volt. Gyakori, hogy felfokozott aktivitással igyekeznek megtalálni a szinte ajándékként visszakapott élet értelmét. Sokan karitatív tevékenységekbe kezdenek. Ez összefügg azzal is, hogy az életük értékrendje átalakul. Például úgy érzik, hogy a siker, a pénz, a karrier mulandó, s a szeretetet, a mások javára is fordítható tudást tekintik maradandó értékeknek. Emberi kapcsolataikban erősödik az empátia és a tolerancia, érzelmeiket főleg a mások iránti szeretetüket nyíltabban fejezik ki. Az életszeretetük nő, és csökken öngyilkossági hajlamuk. Érdeklődésük a különféle vallások tanításai felé fordul, elmélyül a vallásos hitük, de elutasítóbbá válhatnak a dogmákkal szemben. Halálfélelmük enyhül, s növekszik a halál utáni létezésbe vetett hitük.

A hiányzó oxigén

A halálközeli élményeket természettudományos, pszichológiai, természetfeletti magyarázatokkal és kombinációikkal próbálják értelmezni.
A természettudományos magyarázatok jórészt a klinikai halált kísérő élettani folyamatokra építenek. A szívműködés és a légzés megszűnésével az agy nem jut elegendő oxigénhez, és felszaporodik az anyagcsere során keletkező szén-dioxid. Több kutató szerint ezek a folyamatok idézik elő a halálközeli élményeket. Ennek az elméletnek kísérletes bizonyítéka is van: önkénes kísérleti személyekkel oxigénben szegény és szén-dioxidban gazdag levegőt lélegeztettek be, s ezzel a halálközeli élmények számos elemét sikerült előidézni. A nyolcvanas évek végére tisztázták a folyamat néhány részletét is: az oxigénhiány és a széndioxid-túlsúly hatására nagy mennyiségben szabadul fel az agyban az endopszichozin nevű polipeptid. Ennek elsődleges szerepe, hogy bizonyos ioncsatornák zárásával megakadályozza, hogy az agy oxigénhiány miatt károsodjon. E védekező reakció mellékhatásaként az endopszichozin izgalmi állapotot vált ki azokon az agyterületeken, ahol megkötődik. Például a halántéklebeny izgalmi állapota az emlékképek felidéződésével, a limbikus rendszer fokozott aktivitása pedig eufórikus érzésekkel jár. Az agyműtétek véletlen tapasztalata volt az a felismerés, hogy a testenkívüliség élménye bizonyos agyterületek ingerlésével kiváltható. Különösen a halántéklebeny gazdag ilyen területekben. Az elmélet összefoglalóan tehát azt állítja, hogy a halálközeli élmény az agy oxigénszegénység miatti védekező mechanizmusának mellékterméke, egyes agyterületek egyidejű izgalmi állapotának következménye. Feltételezhető az is, hogy az endopszichozin felszabadulásnak az oxigénhiány mellett egyéb triggerei is vannak - ez teszi érthetővé, hogy az ilyen élmények nemcsak a klinikai halál biológiai folyamataihoz társulhatnak.
Míg a természettudományos magyarázatok elsősorban az élmény kialakulásának biológiai hátterét tárták fel, addig a pszichológiai magyarázatok a tartalmi elemek értelmezésében segíthetnek. Ezeknek az elméleteknek az egyike C. G. Jung analitikus pszichológiájából indul ki. Jung megfigyelte, hogy a világ különböző részein élő és egymással kapcsolatban sohasem volt népcsoportok meséiben, mítoszaiban, mondáiban ugyanazok az elemek ismerhetők fel. Ennek magyarázataként feltételezte, hogy az emberiségnek egy általa kollektív tudattalannak nevezett közös sajátsága van, amelynek szerkezeti elemei az úgynevezett archetípusok mindnyájunkban jelen vannak. Mivel a halálközeli élmények hasonlóképpen a mesékhez, legendákhoz, mítoszokhoz világszerte azonos elemeket tartalmaznak, feltételezhető, hogy ezek is archetipikus eredetűek. A halálközeli élmények nagy mértékben hasonlóak a születés élményéhez (áthaladás egy sötét csatornán, kiérkezés a fényre, más emberek látása, egy másik világ megtapasztalása stb.), ezért - az egyik jungi elmélet szerint - a klinikai halál állapotában a születés és a halál archetípusa aktiválódik. A jelenséget az élet során szerzett tapasztalatok, emlékek, kulturális ismeretek és a személyes tudattalanból származó vágyak, fantáziák teszik egyénivé.
A természetfölötti magyarázatok a halálközeli élményt olyan folyamatnak tekintik, amelynek során a lélek elválik a testtől. Mivel a Biblia nem tartalmaz egyértelműen halálközeli élménynek tekinthető leírást, ezt az értelmezést az egyházi körökben vitatják.
Napjainkban a kombinált magyarázatok terjedtek el a legjobban. E nézetek képviselői szerint a különböző alapokra épülő elméletek, magyarázatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Tehát a halálközeli élmény végleges formájának kialakulásában a biológiai folyamatoknak csakúgy jut szerep, mint a pszichológiai, a kulturális és a transzcendens hatásoknak.

Kutatási irányok

A halálközeli élmények kutatói - többségükben orvosok és pszichológusok - nemzetközi szervezetet (International Association of Near Death Studies) alkotnak, amely kiadja Anabiosis című szaklapját. A kutatások fő célja ma a jelenséget kiváltó és befolyásoló tényezők vizsgálata, az értelmezések pontosítása. Az előbbi kutatások kapcsán kiderült, hogy a halál közelébe kerülés módjától függően a halálközeli élményeknek két csoportja különböztethető meg. Ha a klinikai halál hirtelen (például baleset, szívinfarktus stb. során) következik be, a domináló elem a testenkívüliség lesz. Ezzel szemben amikor az élmény átélését hosszabb betegség előzi meg, gyakoribbak a víziószerű elemek (halott rokonokkal, vallási alakokkal való találkozás).
A kultúraközi vizsgálatok a befolyásoló tényezők szerepére mutatnak rá. Osis és Haroldson vizsgálatukban 442 amerikai és 435 indiai beszámolót dolgoztak fel. A leírásokban szereplő vallási alakokat az információközlők minden esetben a saját vallásuknak megfelelően nevezték meg. Ez megerősíti más kutatók véleményét is, miszerint a halálközeli élmények szerkezeti elemei állandóak, ám ezeket az egyén kultúrájának megfelelően értelmezi.
Többen foglakoznak a gyermekek, az öngyilkosok és a születésük óta vak emberek halálközeli élményeivel is. Mindezek mellett a kutatók egyre jobban figyelnek az élmény utóhatásaira és ennek a pszichoterápiában való felhasználására.

Az élmény elriaszt

„Dante és Beatrice a legfelső mennyben” Gustave Doré illusztrációja az Isteni színjátékhoz

Az öngyilkosság során halál közeli élményt átélőkről kiderült, hogy szignifikánsan ritkábban kísérelnek meg újra öngyilkosságot, mint azok, akik ilyen tapasztalatra nem tettek szert. Egyesek ezt a tapasztalatot pszichoterápiás céllal használják. Ennek legegyszerűbb formája az úgynevezett biblioterápia: e jelenséggel kapcsolatos beszámolókat olvastatnak a páciensekkel. Eredményesen használják a halálközeli élményeket haldoklók és gyászolók gondozása során is a megnyugvás, az elfogadás elősegítésére.
A halálközeli élmény mindmáig misztikus jelenségének értelmezésben az elmúlt két évtized kutatásai egyre mélyebbre jutottak. Bizonyos elemeinek (például a testenkívüliségnek, az érzékszerveken kívüli érzékelésnek) a teljes magyarázata még a jövő feladata.

Dr.Pilling János pszihiáter

forrás;lelkititkaink.hu

A lélek vándorol

A védikus tanítások határozottan különbséget tesznek az anyagi és a lelki valóság között, s az élőlényeket a lelki létezők birodalmába sorolja, akik azonban - amikor ebben a világban élnek - ideiglenes, anyagi formákat kényszerülnek magukra ölteni. A fizikailag tapasztalható anyagi testen kívül a védikus irodalom említést tesz egy finomabb felépítésű testről is, amely minden lelket beburkol. Ez a szellemi (finomfizikai) test, amelyet az élőlény gondolatai, vágyai és érzései alkotnak.

Az élőlények között csupán a testük tekintetében van különbség, amely különféle mértékben korlátozza az adott testben lévő lélek (átmá) képességeit és tudatszintjét. A cselekvő érzékszervek magasabb rendűek a tompa anyagnál, az elme az érzékeknél, az értelem az elménél, de ő (a lélek) még az értelemnél is magasabb rendű. (Bhagavad-gítá 3.42.) A védikus filozófia következő rendkívül fontos állítása az, hogy minden élőlényben ugyanolyan minőségű transzcendentális lélek lakik - legyen az akár a legegyszerűbb egysejtű, növény, rovar, madár, emlős vagy ember. Az élőlények között csupán a testük tekintetében van különbség, amely különféle mértékben korlátozza az adott testben lévő lélek (átmá) képességeit és tudatszintjét; míg a testekben élő lények valójában egyenrangúak. Az anyagba zuhant lelkeknek a különböző testekhez fűződő kapcsolatai ideiglenesek. Egy napon - a halál idején - a lélek elhagyja lakhelyét, ami csak olyan számára, mint egy pár évre kivett albérlet. Az elszakadás után Indai bölcsessége szerint a lélek a halál után egy újabb testbe kerül. De létezhet-e bármiféle tapasztalat, amely alátámaszthatja ezt az állítást? Igen, vannak ilyen megfigyelések. Az egyik határozottan lélekvándorlásra utaló jelenségek például az,, hogy egyes gyermekek spontán módon képesek visszaemlékezni korábbi életükre. A tudományos bizonyítékok erre vonatkozó csoportja alátámasztja, hogy az "én" a fizikai testtől független, tudatos létező, ami különféle testekbe költözhet. Persze a gyermekek sok mindent beszélnek, ami nem a hétköznapi realitáshoz kapcsolódik, s ezért nem szoktunk nagy jelentőséget tulajdonítani nekik. Mégis, számos olyan eset ismeretes, amikor fiatal gyermekek részletekbe menő leírást adtak egy előző életük személyiségéről, eseményeiről és emberi kapcsolatairól. Egy ilyen híres eset egy bengáli vasúti alkalmazott lányának, Suklának az esete. Mikor még egészen kicsi volt, egy kispárnát ringatott, ahogy egy csecsemőt szokás, és Minunak szólította. Úgy viselkedett, mintha Minu a saját lánya lenne, és Minu apját, illetve két fivérét is emlegette. Sukla állítása szerint előzőleg mind Bhatparában éltek, és arra kérte a szüleit, hogy vigyék el oda. Sukla apja kinyomozta, hogy Bhatparában élt egy Mana nevű asszony, aki néhány évvel azelőtt halt meg, s egy Minu nevű leánygyermeket hagyott hátra. Sukla apja meg volt róla győződve, hogy lánya előző életében Mana volt. Ezt követően Sukla egy harminc vadidegen emberből álló csoport tagjai közül kiválasztotta Mana férjét, anyósát, sógorát, illetve saját egykori lányát, Minut is... E jelenségekkel kapcsolatban érthetően nagy teret kap a szkepticizmus. Mégis, komoly kutatók végeztek alapos vizsgálatokat a témában. Megemlítendő közülük Ian Carlson Stevenson, a Virginia University pszichiátria karának professzora. Ste-ven-son behatóan tanulmányozta a reinkarnációs emlékeket, kizárólag gyermekek emlékeire támaszkodva, akiknek a felnőtteknél kevesebb oka és lehetősége van arra, hogy elmúlt életbeli em-lékeket fabrikáljanak. Stevenson számos esetben igazolni tudta a gyerekek által adott részletes leírásokat, megbizonyosodva az általuk leírt helyek és emberek létezéséről, beleértve az elhunytakat, akiket elmúlt életekben élt önmagukként állítottak be. 1983-ig Stevenson 2500 reinkarnációs emléket jegyzett fel. Ezek közül 881-et vizsgáltak ki és az alany által leírt előző életbeli emlékek 546 esetben igazolást nyertek. Más szavakkal, a kivizsgált esetek 62 százalékában nyertek megerősítést az elmúlt életekre vonatkozó vallomások. Ezek közül számos példa szerepel Stevenson négy kötetes összefoglaló munkájában, amely a Twenty Cases Suggestive of Reincarnation (Húsz reinkarnációra utaló eset) címet viseli (Richmond, William Byrd Press, 1966.) Jó néhány más, eleinte szkeptikus kutató kezdett el behatóan foglalkozni e kérdésekkel, s végül arra a következtetésre jutottak, hogy létező, bár nem könnyen érthető és megmagyarázható problémákkal állunk szemben. Azzal is tisztában kell lenünk, hogy a fentiekhez hasonló esetekben számolnunk kell a hibák lehetőségével is. Az ellenőrzött megfigyelések azonban számtalan nyugati, tudományos szemléletű embert is eljuttattak ahhoz a következtetéshez, hogy az önvaló tudata nem anyagi természetű: a halál után folytatja a létét, sőt egy újabb anyagi testbe költözik. A védikus írások a lélekvándorlásról A reinkarnáció gondolatrendszere az ősi védikus írásokban olvasható a legrészletesebben kifejtve. Bár ez a témára vonatkozó legősibb leírás, mégsem nevezhetjük primitívnek, vagy hiányosnak. A tanítások rendkívül részletesek, és szerencsére nem estek áldozatul a történelem viharainak sem. Ma éppen abban a formában tanulmányozhatjuk őket, amilyenek lejegyzésük idején voltak. A védikus irodalom gyöngyszeme, s egyben a benne foglalt tudás sommázata a Bhagavad-gítá című könyv. Az alábbiakban kiragadunk néhány - a témával kapcsolatos - idézetet e műből, s megkíséreljük ezek fényében bemutatni a reinkarnáció elméleti alapjait. A lélek és a test két különböző kategória. A kapcsolatuk átmeneti, s a halálkor elválnak egymástól, akár a víz és az olaj. A test fokozatosan elpusztul, megsemmisül. A lélek azonban mint örökké létező azonosság, nem pusztul el, csupán a helyzetét változtatja meg - egy újabb anya méhébe kerül. Meglepő, de ugyanakkor elgondolkodtató állítás, hogy a lélek már egy életen belül is vándorol, hiszen körülötte a test állandóan változik: Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás. (Bhagavad-gítá 2.13) A test hatféle változáson megy át az élet folyamán: megszületik az anyaméhből, növekszik, fennmarad egy ideig, utódokat hoz létre, azután fokozatosan elsorvad, és végül elpusztul, a feledés homályába merül. A lelket azonban nem érik ilyen változások. A testünk eddigi életünk során teljesen megváltozott, mi magunk mégis ugyanazok a személyek maradtunk. Hétévenként a test összes sejtje kicserélődik, az öntudatunk mégis megmarad - tisztában vagyunk vele, hogy ugyanazok a személyek vagyunk, akik hét vagy tizennégy évvel ezelőtt voltunk. De ha a test teljesen megváltozott, akkor hogyan maradhattunk mi ugyanazok a valakik? A védikus irodalom válasza az, hogy ez azért lehetséges, mert nem vagyunk azonosak a testünkkel. A test csak egy öltözet, egy ruha a valódi önvaló, a lélek körül: Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe. (Bhagavad-gítá 2.22) Tehát a test állandóan változik az életünk során, és a halál azt jelenti, hogy a lélek ismét testet cserél - de ezúttal az öreg testét egy újra cseréli. Ezt nevezik lélekvándorlásnak. Az ősi információk szerint a lélek nem csak emberi testet kaphat, miután elhagyott egy elaggott emberi testet, hanem bármiféle élőlény, növény és állat alakját magára öltheti, bármilyen faj méhébe belekerülhet újabb ideiglenes lakóhelyül. Arról pedig, hogy mitől függ az, hogy milyen alakban születik újjá az illető, például a következő vers szolgál információval: Amilyen létállapotra emlékezik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül. (Bhagavad-gítá 8.6) Vagyis amire a halála pillanatában gondol az ember, az határozza meg a további sorsát. A gondolataink azonban csak olyan dolgok körül forognak majd a halál idején, amilyenekre életünk során is gondoltunk. Életünk során, vágyainkon és tetteinken keresztül kialakítunk egy bizonyos tudatállapotot, s a tudat tisztaságának illetve szennyezettségének függvényében fogunk egy újabb testet kapni. Ha valaki mértéktelenül sokat aludt, s ezáltal teljesen a tudatlanság szintjére süllyedt, annak az lehet a következménye, hogy egy medve testében születik újjá, ahol élete tekintélyes részét átalhatja. Egy mérhetetlenül kegyetlen, vérengző ember pedig könnyűszerrel egy tigris testében találhatja magát, ahol kiélheti agresszív hajlamait. Automatikusan az a kérdés is felmerül, hogy mielőtt emberi testbe került a lélek, másféle testeket is el kellett-e már fogadnia. Igen, a lélek már sok-sok alacsonyabb szintű testen vándorolt keresztül, mire elérte a jelenlegi szintet. A felfelé vándorlás az anyagi világba beépített, mechanikusan működő rendszer alapján történik. Ennek értelmében a lélek egykor egy nagyon alacsony szintű testben élt (mint amilyen például egy amőba teste is), majd miután egy tisztességes életet eltöltött ezen a módon, felemelkedett egy magasabb lépcsőfokra (mondjuk egy előkelő papucsállatka lett belőle). Ezután fokozatosan, lépésről lépésre feljebb került a "ranglétrán", amelynek nyolcmillió lépcsőfoka után következik az emberi test. Igen, a védikus irodalom pontosan, számszerűen meghatározza a különböző testi típusok számát. - 900 000 féle vízben élő élőlény; - 2 000000 fajta növény (ezek a "mozdulatlan élőlények"); - 1 100000 fajta rovar és puhatestű; - 1 000000 féle madár; - 3 000000 négylábú és - 400000 féle emberi test van. A parányi lelki élőlény lassanként lépdel felfelé, majd miután elérte az emberi testet, tudata kinyílik. Ezen a szinten a lélek egy magasabb szintű tudatosságot él meg, mint korábbi életeiben, hiszen az emberi test és elme képességei lehetővé teszik az elvont, fogalmi gondolkodást, valamint az öntudatot. Az élővilágon belül az ember rendelkezik a legnagyobb szabadsággal, szabad akarata mellett azonban felelősséggel is tartozik elkövetett tetteiért. A karma törvénye szerint az ember minden egyes cselekedete visszahatást von maga után, amely ellentétes előjelű, de azonos mértékű az általunk elkövetett cselekedetekkel. Ha valakivel jót teszünk, akkor ebben, vagy a következő életünkben valaki hasonló jót fog tenni velünk. Ha pedig ártunk valakinek (beleértve ebbe az ember alatti fajokat is), akkor a jövőben ugyanilyen szenvedések fognak megesni velünk. Az ember - illetve az éppen e testben élő lélek - ugyanakkor arra is lehetőséget kap, hogy igazi tudásra tegyen szert. Először is kérdéseket kell megfogalmaznia létezésének eredetét és célját illetően, majd energiáit arra kell fordítania, hogy választ találjon ezekre. A Védánta-szútra legalábbis erre biztat mindenkit: "Most, hogy elértük ezt az emberi létformát, érdeklődjünk az Abszolút Igazság felől." Az emberi lénynek lehetősége van arra, hogy a magasabb forrásból származó védikus ismeretek segítségével választ találjon a lét legfontosabb kérdéseire, s életének rendeltetését megértve kiszabaduljon a születés és halál körforgásából.

V